Ismerkedés az interneten

Ismerkedés az interneten, avagy virtuális hódoló New York-ból

Interjú Dórával.

Dóra évekkel ezelőtt elvált, negyven év körüli, aktívan élő nő. Van baráti társasága, sokszínű programokban vesz részt, már a gyerekei sem kicsik – így van alkalma, és nyitott is az ismerkedésre -, de valahogy nem botlott bele egyetlen olyan férfibe sem jövet-menet, akivel jó párt alkothattak volna. Ezért megpróbálta az internetes társkeresőt. A sztorija nem mindennapi – bár hallgatva őt, azt hiszem, az extrém történetekből bőven akad ott.

• Dóra, ez az első ilyen próbálkozásod, vagy van már korábbról is tapasztalatod a netes társkeresésről?
• Néhányszor nekifutottam, de nem találtam meg eddig azt, akivel hosszútávra tervezhettünk volna. Eddig vagy olyanokkal kerültem kapcsolatba, akiknél rövidebb-hosszabb idő után „kiestek a hullák a szekrényből”, vagy teljesen linkek voltak, illetve kevés idő elteltével kiderült, hogy nem alkotnánk jó párt, mert teljesen más elképzeléseink vannak arról, hogyan szeretnénk élni.
• Mire érted, hogy kiestek a hullák a szekrényből?
• Pár, elég fontos dologról hallgattak, mint hogy valójában még nem zárta le az előző kapcsolatát – ami persze nem működik -, de lezárná, csak kéne valaki hozzá, vagy az életkoruk és a testmagasságuk nagyon nem stimmelt: a valós életkoruknál lefelé, a magasságuknál erősen felfelé „pontatlankodtak”. Elég kreatív variációkkal találkoztam a félrebeszélésben. A virtualitás – azzal, hogy nem kell szemtől szembe kerülni feltétlenül a beszélgetőpartnerrel – nagyon felbátorít embereket. Sokan regisztrálnak valamilyen kitalált személyiség mögé bújva, mert valamiért inkább csak játszanak, vagy képzelegnek – nem is mernek vagy akarnak kibújni a számítógép biztonságos rejteke mögül.
• És nem ment el a kedved az egésztől?
• Ideig-óráig elment a kedvem, de ha így állok hozzá, akkor azt is elfogadom, hogy nincs normális, értékes férfi, aki szintén párt keres, csak a közeli környezetében nem találkozik senkivel, akivel összeismerkedhetne. Pedig van, csak a hol kérdésre nem találtam meg még a választ.

• Meséltél egy jól induló ismerkedésről egy amerikai pasival, akivel nagyon romantikusan kezdődött a kapcsolatfelvétel a neten.
• Igen, egy kedves mosolyú férfi volt, aki azt írta, olyan nőt keres, aki kissé szarkasztikus humorral bír, elég extrovertált, amúgy meg a normális értékeket sorolta fel, mint családcentrikusság, kedvesség, érzelmi intelligencia stb. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve írtam neki egy pársoros választ. Azt, hogy angolom szörnyűséges, de gyerekkoromban az egyik kedvenc mesém a Jamie és a csodalámpa volt (https://www.youtube.com/watch?v=Dxem2rpiRf4),  s miután ő ezen a néven regisztrált, így belinkeltem neki a mese főcímdalát a levélbe. Erre elkezdett papirusztekercsnyi hosszúságú válaszokat írni az összes angol igeidővel, sok szakkifejezéssel, amiben leírta például a munkáját. Elég furcsa kérdései voltak, mint, hogyan szoktam reggelente megcsinálni a hajam? Gondoltam, na, ez a fickó is egy tipikus felszínes amerikai, aki mindig very happy és ilyen marhaságokra kérdez rá, a lényeges dolgok helyett.
• Ennek ellenére válaszoltál neki?
• Igen, mert már a „tízezredik” meghiúsult angol újrakezdő tanfolyam járt a fejemben, miközben a levelezésünk naponta legalább három órára lekötött. Sokkal érdekesebb volt azt fordítani, hogy milyen gyönyörű, csodálatos, szépséges, lojális, tökéletes, nagyszerű ember stb. vagyok, mint hogy Erzsébet királynő inasának milyen a napirendje.
• Mit gondoltál ezekről a bókokról?
• Azt hogy kamu az egész, hiszen alig tud rólam valamit, a képeim kétdimenziósak és ez csupán a virtualitás. Rám vetíti a vágyait, de ez nem a valóság. Mindezek mellett minden kapcsolat kicsit erről szól: valakibe belelátjuk, hogy ő az, aki olyan, mint akire vágyunk.
• Mennyire sikerült kifejezni magad idegen nyelven?
• Ez jó kérdés, mert én végtelenül elégedetlen voltam magammal, hiszen azokat az árnyalatokat közelről sem tudtam leírni, amiket az anyanyelvemen ki tudok fejezni. Aztán nálam hibásabban, idétlenebb bátorsággal kevesen szólalnak meg angolul, mert ilyen hiányosságokkal inkább csendben maradnak az emberek. Persze rengeteget szótáraztam és közben tanultam a szavakat, sőt meglepődtem magamon, amikor egyre jobban kezdtem érteni a BBC híreinek egyes részeit. Bizonyára volt valami bája a suta angolomnak, mert rengetegen írtak a fickónak (akik valószínűleg jobban tudtak angolul), de ő majdnem minden levelében arról írt, hogy köteleződjünk el ebben a távkapcsolatban. Amit nem igazán értettem, hiszen nem láttuk még egymást csupán fényképen, és csak halvány benyomásaink lehettek a másikról, a saját maga által leírtak alapján.
• Tudtál hinni egy vadidegen férfinek?
• Próbáltam semleges maradni. Néha azt gondoltam, lehet, hogy a fickó egy börtönből írja álomszerű képzelgéseit unalmában, reménytelenségében, máskor meg azt, szegényt annyira meggyötörte az élet, hogy nem csoda, ha ennyire ragaszkodik. Tehát igyekeztem nem állást foglalni magamban. Sem kizárni nem akartam semmit, sem pedig beleélni magam egy ködös álomba. Noha nehezen marad hatás nélkül, ha folyamatosan azt hallod, amit szeretnél. De ilyenkor igyekeztem a Róka és a holló meséjére gondolni, csak azt nem tudtam, mi a sajt, amit a róka-koma ki akar énekelni a csőrömből.

• Miért mit mesélt magáról az amerikai álom-pasi?
• Hát mindent, ami kicsit sem hangzott álomszerűnek, hacsak nem a „minden nehézség ellenére megvalósíthatod az álmod” üzenet nem maga az amerikai álom szlogenje… Emberünknek néhány hónapos korában meghaltak a szülei autóbalesetben. Innen a gonoszlelkű nagymama gondozta George nagybácsival. Kevés pénzük volt. A nagyi bigottan vallásos asszony volt, de ennek ellenére összefért a lelkivilágával, hogy ő evett, a gyerek meg nézte, miközben éhezett, mert neki nem adott enni. Olyan sovány volt a fiú, hogy kilátszottak a csontjai és mindenki drogosnak nézte, mert senki nem feltételezte a szentéletű nagyiról, hogy ne táplálná rendesen az unokáját. A fiú próbált segítséget kérni, de nem hittek neki, hiszen a nagyi fedhetetlen volt. Sehová nem engedték iskolán kívül. George bácsi volt a megmentője avval, hogy vett neki egy tévét, illetve elengedte könyvtárba, amik segítségével kinyílt a kamasz fiú számára a világ. Tizenhét évesen kollégiumba költözött, állandó diákmunkával tartotta el magát, és három diplomát szerzett. Aztán kicsit megnyílt az emberi kapcsolatok területén is, s hamarosan felragyogott élete legfényesebb csillaga: megismerte a nőt, aki a felesége lett. Boldog évek következtek, majd már a negyvenes éveikhez közeledve, megfogant a kisfiúk. Ám a sors egy újabb csapást mért rájuk: a várandósság hatodik hónapjában kiderült, hogy az asszonynak rákja van. Küzdött, de néhány hónappal a szülés után meghalt. Testét egy orvosi egyetemnek ajánlotta fel tanulmányozásra.
• Te jó ég! Ennyit már tényleg nehezen bír el egy ember!
• Igen, ő is azt mesélte, hogy ennél a pontnál legszívesebben feladta volna, de – ahogy ő fogalmazott – nem engedhette le a kisfiát a lefolyón. Egy építési vállalkozást vezetett amennyire lehetett otthonról, illetve volt házvezetőnő, aki a gyerek és a háztartás dolgaiban segített. Ezek mellett nem ismerkedett, mert sem lelkileg nem állt készen, sem ideje nem nagyon volt rá. Illetve volt néhány próbálkozása, de a története hallatán mindenki elmenekült.
• Hogy jutott eszébe egy magyar társkereső oldalon regisztrálni?
• Azt mesélte, járt munkaügyben Magyarországon, és azt látta, hogy a magyar nők szépek és kedvesebbek, barátságosabbak, mint az amerikaiak. Erre fel gondolta, tesz egy kísérletet.
• Milyen jövőképet tudtál elképzelni egy ilyen kapcsolatban?
• Azért nagyon messzire még nem szaladtam az álmodozásban. Természetesen eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha… Ehhez folyamatosan adta alám a lovat: élete szerelmének nevezett, már volt „mi dalunk” (amit ő nevezett ki annak), verseket küldött (nem kis kihívás volt a dalszövegek és versek fordítása, mert azt írta, most épp ezt érzi velem kapcsolatban – hát persze, hogy fordítottam lelkesen). Vetített magának és nekem: most ül egy new york-i bárban az egyik munkatársával és egy csodálatos felfedezésre váró tehetséget hallgatnak. Milyen jó lenne, ha már együtt csinálhatnánk ugyanezt: a gyereket lefektetjük, vigyáz rá a bébiszitter, mi pedig szerelmesen hallgatjuk a zenét, iszogatunk stb. Szóval kissé cukormázas volt, valószínűtlenül szép, hiszen ez egy légvárépítés volt addig, amíg nem találkozunk a valóságban. Közben érdeklődött a családomról, minden este imádkozott a lányaimért és értem. Azt írta, folyton arra kérte az Istent, hogy küldjön neki egy angyalt, és íme: pont ilyet akart, mint én. Azt írta, hogy már a környezetében mindenki észrevette rajta a változást, mennyivel jobb kedvű mostanában, és mutogatta a képeimet George bácsinak, a titkárnőjének, a házvezetőnőnek és hamarosan a kisfiának is, csak őt most még a csoki jobban érdekli. Magát nevezte a világ legszerencsésebb férfijának, hogy velem kapcsolatba kerülhetett.
• Igen, értem, hogy nem volt hatástalan, ha ennyi dicséretet hallottál.
• Persze, csak éppen van az embernek egy racionális énje is, ami azért bizonyosságot is akar. Ezért kértem, hogy küldjön még fotókat. Ennél a pontnál igyekezett kihátrálni avval, hogy a régi számítógépéből ki kéne szedetni a fotókat. De küldött George bácsiról, ahogy üldögél az öregek otthonában, és magukról, a kisfiával, noha nem sokból tartott volna akár egy selfie-t készíteni a telefonjával a mai állapotokról, de ezt valamiért nem akarta, ami nem volt megnyugtató.
• Erre mit reagáltál?
• Miután több képet láttam ugyanarról az arcról, azt nem gondoltam, hogy valaki másnak a képével operálna, de az megfordult a fejembe, hogy talán valami „állagromlás” következett be nála, ezért nem küld friss képeket. Talán gyógyszereket szed és nagyon meghízott tőle, vagy nem is tudom… De igyekeztem más oldalról körüljárni. Gondoltam lesz, ami lesz, beszéljünk! Én a Skype-ot javasoltam, vagy a Vibert, de ezt mintha meg sem hallotta volna, megadta az otthoni számát, én meg a mobilomét. Megbeszéltük, hogy akkor hív, amikor náluk délután négy óra van, nálunk pedig este tíz. Semmi. Aztán reggel hatkor – azt sem tudtam, hol vagyok – egyszer csak ébresztett. Remek angolommal elrebegtem, hogy éppen most ébredtem (sehol a számítógépem fordítóprogramja…) és lassuljon már le, mert a folyamatos gyors beszédből alig értek valamit. Erre lecsapta, vagy megszakadt. Aztán rögtön hívott és azt mondta, csak visszahívott, mert megígérte, hogy hívni fog és szép napot kívánt. Hááát, sokáig gyűjtötte a bátorságot, hogy hívjon. Aztán levélben írta, hogy mennyi ostobaságot mondott a telefonba. (Mindegy is, mert nem értettem.)
• Ezek után mit tudtál még elképzelni, hogy tudtok kommunikálni egymással?
• Leginkább azt, hogy óriás léptekben kell tanulnom az angolt, és ebben sokat segít az ő motivációja és a folyamatos gyakorlás vele, aztán meglátjuk mi lesz. Viszont megírtam neki, hogy a beszélgetést kameránál folytassuk, mert akkor ő is jobban követheti az arcomról, hogy értem-e amit mond, illetve a metakommunikáció többletét használjuk ki! Arról nem szólva; nem tudtam elképzelni folytatást anélkül, hogy ne látnám. Tudni akartam, hogy „igazi” pasi van a virtuális mögött!
• Sikerült rávenni a webkamerás hívásra?
• „Nagy duzzogva” belement, hogy éjszaka felhívjon. De már az édesdrágakedvesaranyosegyetlenszerelmem megszólítások nélkül, csak úgy két sorban odavetve. Sejtettem, hogy ezt valamiért nem akarja. Belegondoltam, milyen remek képet kap rólam, amikor hajnalban felébredek a hívásra: álmos fejjel, égnek álló elaludt hajjal remek első benyomást lehet kelteni egy pasiban: a végzet asszonya ébredezik. Valamiért ezt nem nagyon festették még le a nagyok… Emiatt nem gondoltam hajcsavarokban és csábos babydollban, kisminkelve aludni, de biztos, ami biztos, este hajat mostam – hátha nem lesz olyan borzas a frizurám ébredéskor.
• Hívott?
• Dehogy! Eltűnt, mintha sosem lett volna. A nagy szavakkal, hogy soha ne törjük össze egymás szívét stb. Nem kívánt magyarázkodni. Annyit gondoltam még tenni, hogy beütöttem a keresőbe a telefonszámot, amiről hívott, hogy kiderül-e valami? Például, hogy egy dél-amerikai börtönből szórakozott-e valaki velem, vagy egy pszichiátria nyilvános telefonfülkéjéből jött-e a hívás. Kissé rémisztő volt, hogy mennyire pontosan beazonosíthatóak vagyunk: előbb felülnézetből látszott az amerikai kontinens, aztán Észak-Amerika, majd szűkített a keleti partra, végül bejött New York és a környék, az utcák, a park, amiről a levelében is írt. Aztán felkínálta a kereső, hogy 2.95 $-ért megmondja a házszámot, nevet, e-mail címet…
• Bizarr… Leellenőrizted az elérhetőségeit?
• Nem, minek? Valószínűleg álnéven írt, de ha nem akkor is mi van? Ha attól megrémült, hogy kamerán keresztül megmutassa magát, akkor mi történik, ha „sarokba szorítom” azzal, hogy tudom ám ki vagy és hol laksz? Gondolom éppen ezért választott egy megfelelően távoli helyet a párkeresésre. Ebből a távolságból lehetett álmodozni, amit abban a pillanatban még talán el is hitt. De valószínűleg annyira megtört a lelke, hogy a valós kapcsolatépítéstől elrettent. Amíg az álmok és a szavak szintje volt, addig működött, de a valóságos találkozástól félt. Hiszen olyanokat írt, ha találkozunk, úgy megcsókol, mint még soha senki, de lehet, hogy még odalépni sem merne az utcán hozzám.
• Milyen következtetéseket vontál le ebből az esetből?
• Sok konklúzió nincs… Sajnos a virtuális térben bárki bárkivé alakulhat. Olyan személyiséget vehet fel, amilyent csak akar. Nagyon óvatosnak kell lenni, ugyanakkor a túlzott óvatosság gyanakvóvá tesz, és a bizalmatlanság látszatát kelti azokban az emberekben, akik őszintén, nyitottan keresnek. Ezzel együtt nagyobb a veszítenivaló, ha az ember rögtön készpénznek veszi, amit írnak neki, mert bizony itt senki nem leinformált közös ismerősök által, így csúnya visszaélésekhez vezethet az ismerkedés. Akár lelki dolgokban, akár más területen is becsaphatnak. Végül is nem valószínű, hogy titokban a bankkártyánk kódját akarják lehalászni, vagy szervkereskedők a vesénket akarják megszerezni, esetleg drogfutárnak használnának…A legdrágábban pedig a hitünkkel illetve az időnkkel fizetünk a csalóknak vagy a mentálisan nem teljesen egészséges embereknek!